Megjegyzések a fordítótól

[i] A táblázat utolsó oszlopát betoldottam. (A fordító). Ha az ember megnézi e Zeller által szerkesztett táblázatot, érdekes helyzetben érezheti magát. Legalábbis az olyanok, akik már szembesültek róluk szóló újságcikkel. Aki túl van már azon az érdekes élményen, hogy megjelent a sajtóban, a többedik esetben már másképpen látja viszont magát a hasábokon. Rájön, hogy nem minden pontos, nem is ilyen vagyok, nem is ezt írtam, nem is ezt mondtam, stb. Rájön, hogy itt sem és máshol sincs minden rendben. És ehhez még nem is kell csalást sejteni. Ha viszont már mondjuk híressé válok és más is átveszi a korábban rögzült tévedéseket, abból bizony jó kis kalamajka lehet: a végén már nem is ismerek magamra a sok egyéni jegyző irományainak nyomán. Másfelől viszont éppen e táblázatot szemlélve ne tévesszük szem elől, hogy nyelvünkben a valódi információt a mássalhangzók viszik. Ebben itt hiba nincsen.

[ii] Zeller cikkét ezen egyetlen mondata miatt fordítottam le. Közlése elképesztő távlatokat nyit meg a magyar őstörténet kuszaságában a kibogozást keresendő. Ilyet sem támogatott, sem más eddig soha le nem írt. Tessék csak ízlelgetni az egyenlőségjel két oldalán álló neveket.

[iii] A magas labdák sorsa a leütés. Ez a sorsa a történelmet erősen szennyező Nagymorva lidércnyomásnak is, mert egy kis kitérőt megérdemel az ügy. Bakay Kornél évekkel ezelőtt a Demokrata c. újságban - némi lévai segítséggel - semmivé foszlatta a Zalavár - Mosaburg elképzelést, amely szerint ott egy Pribina nevű szláv alak uralkodott volna, és áthelyezte őket Pribinástul mindenestül Karinthiába. Ugyanezt megtette Hunnivári Zoltán is, aki már térképet is szerkesztett a szemléltetéshez és két morva területet talált. Egyet a Morava folyó körül, a másikat Brünn környékén, de ez csak következménye az előbbinek. Véleménye szerint Nagymorávia a balkáni Morava folyó körül létezett és nem Morvaországban. Konstantin feljegyzése jelen esetben a Balkánon érvényes, a későbbi szláv (csehszlovák) Moráviához semmi köze. Bizáncból a Moraváig ellátni jól, de éppen Nyitrára vagy Brünnre csak a szláv homály segíthet. Pap Gábor e kérdést megbeszélte Illiggel. Illig úgy vélte, hogy a kitalált középkorral ártott a magyaroknak és használt a szlávoknak, ezért nem értette, miért is fogadták őt Budapesten jóbarátként és itteni megjelenése miképpen torkollhatott "sikertörténetbe"? A siker fontos eleme volt a jó szervezés és előkészítés, ez a könyvét kiadó céget dicséri. Illig talán nem tudja, hogy őnélküle is éppen elég bajunk volt már eddig is támogatott őstörténetünkkel. Nos, Pap Gábor szerint Illig megrőkönyödött, hogy a magyar történelem rendbetétele általa jobb kilátásokra számíthat, miközben a betoldott 300 év éppen a szláv történelmet foszlatja semmivé. A szlávok kialakulása, új birodalmuk meséje éppen ebbe a nemlétező korba szorul. Samo és Pribina eltűnnek a süllyesztőben végre. Hogy a szlávok léteznek azt tudjuk, de talán más kiindulási pontokat kellene keressenek történelmük újraszabásához - legalább ennyi a tanulság mindebből. Még egy megjegyzés: elképzelni nem tudom, hogyan kerülhetett a szerb szövetség képe a történetbe, ha mi eddig erről soha nem hallottunk. Évszázadokkal később valóban volt kapcsolat a szerb nagyzsupán és Magyarország között, - még dinasztikus házasság is létrejött az Árpádok idejében, - de erről az eddigieknél sokkal többet kellene tudjunk a két nép akkori kapcsolatáról. Talán a szerbségnek, mint katonáskodó népnek a magyar gyepüvédelemben ellátott szerepének felkutatásával több, eddig nem ismert adathoz juthatnánk. Hunnivári Moráviája éppen a mai Szerbia területére is esik, így a kutatnivaló kérdés előállt.

[iv] Moravcsik adatát - amely egyébként Theophylaktos Simokattestől származik - már Weissgerber is igénybe vette, némileg bővebben. Megismétlem Weissgerbert:

Theophylaktos Simokattes híradása alapján pontosan 8000 szláv, 4000 gepida, 3000 avar és 2200 'egyéb barbár' esett fogságba. Az avarok nyilvánvalóan csak kisebbséget alkottak saját „államuk”-ban, amelyet minden elemzésnek figyelembe kell vennie. A tulajdonképpeni avarok nyelvéről csak töredékek maradtak fenn, amelyek arra utalnak, hogy ők egy török nyelvű nép voltak /Pohl 223 ff./. Moravcsik is így ítélte meg /1, 72/:

„A kevés nyelvi töredék, amely az avaroktól ránk maradt, arra utal, hogy az uralkodó réteg nyelve törökös jellegű volt.”  Nos, elképzelni nem tudom, miképpen lehet Simokattes szolgákról szóló híradásába belekapaszkodva szlávoktól beszélni. Egy rosszul értelmezett szó alapján ragozza már egész Európa ezt a mesét. Sklawen - szlávok: így hangzott a német párhuzam is, mint a félreértések melegágya. Ezzel a szolga-üggyel magam is foglalkoztam korábban A magyar őstörténet kincsestára (Magyar Ház, Bp. 1998. 303-304. o.) c. könyvemben, és egyértelmű eredményre jutottam. A magyar régészet 60.000 máig szlávnak hirdetett egyszerű, leletmentes köznépi sírjáról van szó! Most újra közzéteszem:

…..

Folytassuk egy László idézettel a Kettős honfoglalásból, majd Radics értelmezésével:

                ... „ Berajzoltam a térképre a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatokat a „griffes-indások” területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a „griffes-indások” nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna. ”

                De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra, mondhatnánk. Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helynevek a királyi birtokok területén is magyar nevek voltak, amelyeket - mondani se kell - nem örökölhettünk a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken - kevés kivétellel - nem laktak az avarok, sem Árpád népe, az következtethető: e nevek nem származhattak mástól, mint a „közös közép-európai viseletű” őstelepes, földműves magyar nyelvű néptől. Ők voltak azon magyar nyelvű szolganépek, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név: Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola. (Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története)

                Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van a magyar nyelvben, akiket a történelemtudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság kialakulásának története sem oldható meg az ő figyelembe vételük nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás „vak sikátorban” mozog csupán. E tényt a jövőben nem lehet figyelmen kívül hagyni. (50-51.o.)

                A IX. században már számolni kell a „kései-avarok” és az őstelepesek jelentős, vagy teljes összeolvadásával. Lehetséges, hogy a „griffes-indások” temetői ennek következtében lettek oly népesek, s nem azért, mert a hatszázas években „milliós” számban özönlötték el a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kellene venni, hogy e temetők több, mint 200 év temetkezéseit foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet. A mai korszerű vizsgálatokkal ki lehetne mutatni, kik nyugszanak e temetőkben, s az eredményt fel lehetne használni a bizonytalanság eloszlatásához. Pénz és jóindulat kellene hozzá. Ismereteink szerint úgy a „griffes-indások”, mint Árpád népe hódítók voltak, s a jelek szerint egymással szövetségben álltak, így jogokat és kötelességeket élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből. Meghódították viszont és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet függetlenül attól, hogy azok esetleg velük azonos nyelvűek és fajtájúak voltak. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az „eddig szlávnak mondott” temetők - amelyek mindkét hódító nép szállásterületein megtalálhatók -, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is: „Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind egyikben, mind pedig a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések. (A honfoglalókról, 38-39. oldal).

                A hódítók és meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőkben temetkeztek el és temetőik egymásétól távol ugyan, de azonos vidéken voltak. Nem úgy, mint a „griffes-indások” és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi mozaikokra osztják fel a Kárpát-medencét. Temetőik is e mozaikokon belül helyezkednek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkákat - a házi szolgálattól kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig -, amelyet a hódítók gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint - Fehér megfigyelése nyomán - a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen voltak, de külön parcellákban temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes összeolvadás. Igy lehetett ez a „griffes-indásokkal” is, jó kétszáz évvel korábban. Ebből arra lehet következtetni: sem a „griffes-indásoknak”, sem Árpád népének nem kellett elnevezniök egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegységet. Azoknak már megérkezésük idején is jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő őstelepes magyar paraszti néptől. ... (52-53.o.)

                ... Amint már korábban is említettük, László művei nélkülözhetetlen adatokat tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán: „Tömörebb szkíta lakosságot az erdélyi és mátraaljai csoportokban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a földműves őslakosság temetői.” E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A „földműves őslakosság” tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták sem érkeztek meg. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét.

Eddig az idézet. Itt csak azt kell megkérdezzük: miről beszél Simokattes, Moravcsik és a többiek? MZs.

[v] A közbeeső 170 évről semmi híre nincs a szerzőnek. Ez olyan, mintha Magyarország történetét 1830 után 2000-el folytatnánk, mondván, hogy sajnos nincs semmink erről a korról….

[vi] Mi is, de részletesebben. (Dr. Padányi Viktor: Dentumagyaria. Turul, Veszprém, 1989. 439-440. o. magam is idéztem őt korábban):

(A besenyők és a honfoglalás technikája Padányi tollából)

A nagy úz nép egyik ága, a bessenyők egy nyolc törzsből álló katonanép a kiterjedt káspi-török népcsalád egyik tagja, az avarok, hunok, úzok, szabirok, kazárok, onogurok közeli rokon voltak, akik al Maszudi szerint „egy közös őstől származtak”. Figyelemreméltó Pataky László kiváló paleográfusunknak az a felfedezése, hogy a bessenyők a magyarokkal azonos, vagy legalábbis igen közeli rokon nyelvet beszéltek (v.ö. a Nagyszentmiklósi Kincs aranytárgyainak felirataival, pl. „kiskán”, „Tenyő”, „Csobánc” stb. szavakkal).

 Ez a nép két törzsszövetséget alkotott, a kisbessenyő és nagybessenyő törzsszövetségeket. Az első kategória három törzsből, a második öt törzsből állt.

 A Kisbessenyő, vagy Bessenyőke (al Maszudinál Bazsnák) törzsszövetség, amelynek tagjai „kangi”-nak (vitéz, bátor) is nevezték magukat, a következő három törzsből tevődött össze:

 1. az „Ertim”, vagy „Szabadertim” törzs, amelynek kánja Kr.u.940 körül Majcsán, vagy Majsa.

 2. a „Csür”, vagy „Körcsecsür” törzs, amelynek kánja ugyanebben az időben „Köl”, vagy „Kál”, és

 3. a „Csaba”, vagy Csabakengyel” törzs, amelynek kánja ebben az időben „Vata”, vagy „Bata”. Ez utóbbi törzs „Kengyel” melléknevét valószínűleg a Donec folyótól vette, amelyet ebben az időben „Kidmának”, vagy „Kengyelnek” neveztek. Előzőleg ez volt a határfolyó Dentu-Magyaria és „Lebédia” között.

A Kisbessenyő törzsszövetség területe a Don és a Dnyeper közötti térben helyezkedett el.

A Nagybessenyő törzsszövetség (al Maszudinál Bazsna) az alábbi öt törzsből tevődött össze:

 1. a „Kap”, vagy „Kapu” törzs, amelynek kánja a fent jelzett időben „Géza” (Konst.(Konstantin császár. A szerk.) szerint „Giaze” az Alduna vonaltól északra, Konstantinos szerint „egy napi járóföldre Bolgáriától” települt, Bukarest térségében.

 2. a „Gyula” törzs, amelynek kánja a fenti időben „Karkatán”, vagy „Körkötöny” a mai Moldvában, a Keleti Kárpátok túlsó oldalán, Konstantinos szerint „négy napi járóföldre Magyarországtól”, tehát Erdély keleti szomszédságában települt,

 3. a „Csarabój” törzs, amelynek kánja ezidőben Kaidüm, Konstantinos szerint a kievi tartománytól egy napi járóföldre lakott,

 4. a ..Kölpény” törzs, amelynek feje ezidőben Ipa kán s végül

 5. a „Talmát” törzs, amelynek a kánja a fenti időben „Kostán”.

Számunkra különösen figyelemreméltó a „Gyula” törzs Erdéllyel szomszédos elhelyezkedése. A honfoglaló magyar törzsek sorában ugyanis „Gyula” nevű törzs n i n c s, viszont a 10. szd. második felében Erdélyben számos „Gyula”-vonatkozású helységnév jelenik meg, ami arra enged következtetni, hogy ez a bessenyő törzs a 10. szd. közepe-táján részben, vagy egészben áthúzódott a Kárpátokon s talán az ott letelepült Keszi törzzsel olvadt össze.

És most a „bessenyő támadás” nagyrafújt legendáját - amelynek „történettudományi” oka, vagy inkább célja, még magyarázatra vár - elemezzük egy kicsit.

 A bessenyők egy nyolc törzsből álló törzsszövetség, amely két 3-5 törzsből álló alcsoportra oszlik. Ez a törzsszövetség a maga teljességében tehát nagyobb katonai erő, mint a magyar törzsszövetség, mivel azonban ugyanúgy autonóm törzsekből áll, mint a magyar, teljes és egyetemes erőkifejtésre új haza elfoglalásának életfontosságú feladatán kívül rendkívül nehezen és csak nagyon csábító kilátás esetén összpontosítható. (A magyarság egyetemének teljes hadi potenciálját a honfoglaláson kívül másfél évszázadon keresztül soha sem sikerül támadásra koncentrálni, még a Lech-mezei katasztrófa után sem. A háromszor akkora területre szétszórt bessenyőség, belső kohéziója még ilyen sincs. A két különböző bessenyő törzsszövetség között politikai összműködés alig van.) Az adott időben ez a nyolc törzs a Volga és a Dnyeper közötti, mintegy 1500 km átmérőjű roppant kiterjedésű, egy millió négyzetkmnyi térben van elhelyezkedve, területre tehát nincs szüksége s valóban, a magyarok Kárpát-medencébe történt távozása után sem szállja meg azonnal az üresen maradt Etelközt.

 Az onogurok és szabirok hét évvel előbb önként engedték át nekik a Don és Dnyeper közét, azóta sem támadták őket meg semminő formában, hisz a magyar törzsszövetség a jelek szerint talán 891-ben jött létre, komoly támadó potenciája tehát mindössze négy éve van. Zsákmányolni tőlük állatállományon kívül alig lehet olyat, ami a bessenyőknek nincs, hiszen a bessenyők önálló sóellátása az Azov-vidékről biztosítva van, márpedig szarvasmarha és lószerzésre „háborút” semmi esetre sem indítanak, ilyen célra nyolc törzs egyetemes erejét mozgásba hozni lehetetlen. ...

 ... Bessenyő „hadjárat” nem volt, sőt nem is lehetett. Az ami volt és lehetett, a Kárpát-medencébe költözést nem válthatta ki. A magyar törzsszövetség semmi esetre sem támadás következtében és támadás a l a t t  szállta meg a Kárpát-medencét, ilyesmi egyszerűen lehetetlen. Néhány száz vagy néhány ezer bessenyő határőr improvizált támadása a nagy vállalkozás százezres arányaihoz képest olyan jelentéktelen esemény, hogy középkori krónikáink 180 évvel később nem is emlékeznek rá. Konstantinos császár is csak egy emberöltővel a honfoglalás után bessenyő dicsekvésből szerez róla tudomást és Botond hadjáratainak nyomasztóan Bizáncra nehezedő árnyékában, sovány vigaszként, jól esett neki feljegyeznie. A „bessenyő támadásnak” és a Kárpát-medencébe való „menekülésnek”, mint történelmi elméletnek, ez a feljegyzés az egyetlen alapja. Történettudományunk Bach-korszak óta ragyogó csillagai aztán kapva-kaptak rajta és elméletet építettek rá.