MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZA

A HUNYADIAK KORÁBAN

A M.T. AKADÉMIA TÖRTÉNELMI BIZOTTSÁGÁNAK MEGBÍZÁSÁBÓL

IRTA

Dr. CSÁNKI DEZSŐ.

II.KÖTET

Parlag (kánioni) cs. Parlag. (1444: Békássy cs. llt.)

Parlagi (Parragi) cs. Miklós 1482-ben és 1485-ben a megye alispánja. (L. Parlag helys. idéz.)

Ez alapján jutottam el a Kán nemzetséghez. A nemzetség mindenütt birtokolt területet, ahol Parlag, Parrag, vagy hasonló nevű földrajzi terület van Magyarországon, illetve a Délvidéken. Az okleveleinkben előforduló területek, helységek a Kán nemzetség területére esnek.

1.   A nemzetség első szállása a felső Tisza vidéke, majd a Duna-Tisza köze, ill. a Körösök és Berettyó alsó szakasza, majd a Maros vidéke (Pusztakalán, Kiskalán), a Hunyad megyei hegyvidék, váruk pedig Csongrád lett (mellette Kajánújfalu, régi szálláshelyre utal) (1).
(1) Dr..Karácsony János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. MTA .  Bp.1900. 7.o. 155.o, 159.o. 

A Kalán, Vata (később Csolt, Solt, Cholt) és Borsa (Barsa) nemzetségek egy, a Keszi törzsbe tartoznak. A Kalánok nemzetsége adta a törzsfőket így Ondot és fiát Etét (2).
(2) Győrffy György: Magyarország története a honfoglalástól a tatárjárásig. In:MT I/1.1984. 616 o. , 706.o.,

Az Etétől származó nemzetséget Kalánnak, később Bárnak (Baár, Boor, Bor) mondják (1). Ősi címerük: mint a törzsfői nemzetségek általában; valószínűleg eredetileg veres pajzsban fél arany oroszlán szerepelt (3).
(3) Csoma József : Magyar nemzetségi címerek. MTA Bp.1904. 1256 o.

 A magyar őskrónika szerint Kean (Kaján) harcban állt testvérével Kalánnal (4).
(4) Makkai László: Erdély a középkori Magyar Királyságban (896-1526). In:ET I.   1987.

Mindketten Ondnak és fiának, Etének a leszármazottai. Egyes vélemények szerint ebben a harcban Beliud/Béld segítette Kalánt, mivel annak leányát bírta nőül. Ez a Beliud tanácsolta Géza fejedelem és Sarolt (az erdélyi gyula Zombor leánya) házasságát (3).

.2    ..."Györffy feladta korábbi nézetét, s újabb álláspontja szerint Kulan földje Dél-Erdélyben és az attól nyugatról határos vidéken volt. Utóbb ezt Keánra is kiterjesztette, s immár nemcsak Kalánt, hanem Keánt is „a Tisza mentén és Hunyadban birtokló Bár-Kalán vezéri nemzetséghez” sorolta. Ezzel részint összhangban, részint ellentmondásban Keánt magyar főembernek tekinti, „akitől a Keán nemzetség származik”.[12] Magunk – nem előzmények nélkül[13] – más megfontolás alapján hajlunk arra, hogy Kulant és Keánt magyarországi (Magyarországon birtokos) főembereknek gondoljuk. Ha ti. idegenek (bulgáriai bulgárok) lennének, bizonyosra vehető, hogy emlékük a magyarországi hagyományban nem élt volna hosszú évtizedeken keresztül, s nem került volna sor arra, hogy nevüket – legkorábban a XI. század végén – krónikában lejegyezhessék. Emlékük, nevük fennmaradása kézenfekvőnek látszik abban az esetben, ha magyarországi előkelőknek tekintjük őket."....

 Pallag ’település Bihar vm. É-i részén Debre­centől ÉK-re’ 1323, 1342 (A. 4: 226–30): Par­lag, 1323/438: Barlagh, 1329: Barlag, 1332: Parlagh ~ Porlogh (Gy. 1: 651

omes Stephanus de Báthor, testimonium perhibet de fassione magnifici Georgii de Barlagh

,/parlagi györgy ajtónálló/ 

Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzat Közgyűlése

7/2004.(II.24.)

rendelete

SZÉKESFEHÉRVÁR MEGYEI JOGÚ VÁROS

KÜLTERÜLETÉNEK VALAMINT EGYES BELTERÜLETI TERÜLETRÉSZEINEK

SZABÁLYOZÁSI TERVÉRŐL ÉS HELYI ÉPÍTÉSI SZABÁLYZATÁRÓL

A TERV TERÜLETÉN NYILVÁNTARTOTT RÉGÉSZETI LELŐHELYEK: 

71. Alsó-parlag őskor 72. Alsó-parlag őskor, avarkor 73. Alsó-parlag Árpád-kor, középkor

Tehát Bihar vm,. és a Dunántúl! János Somogyban veszi meg tamásit,  AlsóLypón jegyeznek bennünket. Hogyan kerültünk ilyen messzi területre egymástól?

Részben a nemzetség vándorlásakor, részben a kapott, szerzett birtokokban maradtak itt is, ott is gyerekek, örörkösök.

parlag - szláv eredetű (bolgár прелог, szln. preloh) a maival azonos jelentős. 

Dr. Bobula Ida

SZÓJEGYZÉK
A magyar nyelvkincs állítólagos szláv kölcsönszavaiból. (Az első oszlopban a magyar szó, a másodikban annak valószínű mezopotámiai megfelelője.)

Parlag          BA-AR(+lu+ag)

Hámori Frédi
1997

Sokan szeretnének bennünket egy szedett-vedett rabló bandának beállítani, mivel így ők sem tűnnének ki közüllünk, igényt tarthatnának arra, amiért mi megdolgoztunk, amit megőriztünk, sokszor újra építettünk, míg ők semmit sem tettek érte, legfeljebb ellene.

A családfa kutatásnál megtaláltam János fia Jakabot /1285.05.27. kelt oklevélbe szerepel, akkor élt.

1.Kerestem, János melyik nemzetséghez tartozott. Így találtam Engel Pál adatára, mely szerint Csépán volt, aki felvette a Parlagi családnevet. Ebben az időben vettek fel családnevet a nemesek /szabadok/

2. Most már Csépánra kerestem, Csépán a János régies neve, akiről nem tudom, azonos-e a már megtalált Jánossal, csak az oklevélben már a Csépán nevet magyarosan Jánosnak írták?

3. Olyan Csépánt kellett keresnem, aki:

- elég befolyással, vagyonnal rendelkezik, mivel utóda Miklós 1353.-ban él és comes,

- bárói ág is létezett,

- azon a területen él, ahol mi is éltünk,

- mi lehetett az oka, hogy a királyaink mellett rendszeresen szerepeltek a családunk tagjai, mint királyi emberek?

-  A családunk egyik tagjától kaptam, hogy egy másik családtag Sándor? Szerinte a család alapítója egy szerzetes testvérpár volt, franciák.

- Szerintem, a szerzetesek nem sűrűn szaporodtak. Miért vettek volna fel magyar, világi családnevet?

CSÉPÁN- az István szláv eredetű, régi magyar alakváltozata.

parlag - szláv eredetű (bolgár прелог, szln. preloh) a maival azonos jelentős. 

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZA

A HUNYADIAK KORÁBAN

A M.T. AKADÉMIA TÖRTÉNELMI BIZOTTSÁGÁNAK MEGBÍZÁSÁBÓL

IRTA

Dr. CSÁNKI DEZSŐ.

II.KÖTET

Parlag (kánioni) cs. Parlag. (1444: Békássy cs. llt.)

Parlagi (Parragi) cs. Miklós 1482-ben és 1485-ben a megye alispánja. (L. Parlag helys. idéz.)

Az alábbiakból eldöntheted, minek tartod.

Csatolok egy kis segítséget, hogy nehezebb legyen eligazodni.

1.

2.

Botond törzs

A honfoglalás során e vidék a híres Botond törzsbeli Kán nemzetség szálláshelye lett. A település neve elsõ ízben egy 1191-es oklevélben fordul elõ ,,villa Suklos" alakban, amikor a Kán nembeli Siklósi Simon fia Buchk és Jul (Gyula) Siklós, Osztró, Kemes és Szaporcza birtokokon osztozkodnak a pécsi káptalan elõtt.
A siklósi vár alapjait a tatárjárás után e család egyik tagja vetette meg. A vár elõször a pécsi káptalannak Siklósi Miklós fiai részére 1294-ben kiadott oklevelében szerepel. ,,Castrum Soklos" néven, amikor Siklósi Gyula Baranya és Tolna megyei ispáné, kinek itteni várnagya 1297-ben Topord Mihály fia András comes.
A vár történelmi szerepe az Árpád-ház kihalása után, a királyválasztás idején kezdõdött. Ez idõben a vár birtokosa Siklósi Péter, Károly Róbert király híve volt, amiért a király ellen fellázadt Héder nembeli Henrik fia János - Németújvári János - azt ostrommal el akarta foglalni. Terve azonban nem sikerült, mert annak várnagya, a Siklósiakkal rokon Kán nemzetség Buchk ágából származó Beremendi István, sikeresen védte meg. Az ostrom után azonban Bremendi a rábízott, mintegy 1000 márkára becsült arany és ezüst tárgyakkal nem tudott elszámolni. Az ezért indított perben 1326-ban Sándor országbíró fogadott bajvívókkal vívandó, perdöntõ párbajra utasította a feleket. Azt, hogy ki lett a gyõztes, okleveleink nem említik, de tudjuk, hogy ezután a Beremendiek elszegényedtek, amibõl arra lehet következtetni, hogy a pert Siklósi Péter nyerte meg.
A XIV.század második felében, Nagy Lajos halála után a fõurak egy része nem ismerte el a király leányát, Máriát királynénak, ezért a Dráván túli részeken lázadás tört ki Pál zágrábi püspök, Horváti János macsói bán …………………

Herényi István

Herény-Csécsény

  A mintegy 40 honfoglaláskori nemzetségből a vezéri nemzetségeket cum grano salis meg tudjuk nevezni és egy pár kisebb nemzetségre is rá tudunk mutatni.

  A kende nemzetsége volt a Kurszán-Kartal-Kaplony, a gyuláé a Turul (másik ága a Csák nemzetség, Szabolcs unokája volt Csák), a horkáé Tétény (ez később négy kisebb nemzetségre oszlott, nevezetesen Bulcsu-Lád-Aracsa, Gyula-Zsombor, Kán és Maglód). Ond nemzetségét két ágon is megtaláljuk: Bor-Kalán és Kalán-Kölcse, Tas nemzetsége Zovard és Sartiván Vecse néven is szerepel. Huba nemzetségét Szemere néven ismerjük (Karácsonyi János, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I–III. Bp., 1901).

  Egyéb nemzetségek magyar, kabar, besenyő és bolgár etnikumhoz tartoztak. Magyarok: Agmánd-Katapán (más néven Ekel, Kopány-Katapán), Ajtony, Ákos, Apor, Balog-Semjén, Barsa (Borsa), Csanád, Csolt, Dorozsma (Becse-Gergely), Kácsik, Nádasd, Salamon, Szalók, Tardos (Torda). Kabarok: Aba (Kompolth), Baracska, Kádár-Kaluz, Miskolc, Örsur, Zsidó (Györffy, i. m. 15, 24). Besenyők: Eren-Csécsény, Káta, Osl, Tomaj (az utóbbi a 10. századból). Bolgár: Hetény (ez utóbbi szintén csak a 10. században került a Kárpát-medencébe).

ANONYMUS

......................"ÁRPÁD ELŐNYOMULÁSA

 Aztán pedig Árpád vezér meg nemesei innen előnyomulva egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak, s a Tisza—Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort. Azokon a részeken a vezér nagy földet adott lakosaival együtt Tasnak, Lél apjának és nagybátyjának, Kölpénynek, Botond apjának. Akkor Árpád vezér meg főemberei tanácskozás után elhatározták, hogy sereget küldenek Salán vezér miatt a Dunán át Boglárfejérvár ellen. A sereg élére kapitányokul és vezetőkül Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, Kölpény fia Botondot állították. Ezek, miután Árpád vezér elbocsátotta őket, ellovagoltak, és azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, minden ellenállás nélkül átkeltek a Dunán. Innen továbbindulva Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán vezérnek rokona volt, görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel megvívjon velük."...

Kristó Gyula

Keánok a Kárpát-medencében

A magyarországi krónikás anyagban három eseménysor kapcsán fordul elő a Keán (Keanus, Kean) név. Anonymus Attila hun király és a magyar honfoglalás közti időkben szerepelteti Nagy Keánt (Keanus magnus), Bulgária vezérét, aki Bulgáriából kijőve a görög császár segítségével és tanácsára elfoglalta a Duna–Tisza közti földet egészen az oroszok és a lengyelek határáig, s – Bulgáriából származó – szlávokat és bolgárokat telepített oda. E Keán leszármazottja Salán, a honfoglaló magyarok ellenfele, aki a bolgárok vezérével tartott rokonságot.[1] A modern kutatás nem föltétlenül hajlik annak elfogadására, hogy e helyütt a honfoglalás előtti dél-erdélyi és dél-alföldi bolgár fennhatóság[2] emléke maradt volna meg, hanem úgy véli: P. mester rendszeresen későbbi népeket tett meg a honfoglaló magyarok ellenfeleivé.[3] Bármiként is álljon a helyzet, annyi kétségtelen: a Keán név szerepeltetésére ez a feltevés nem nyújt magyarázatot. Az Anonymusnál előforduló szereplők egy része bizonyosan helynévből életre keltett személy (pl. Laborc, Zobor, Gyalu stb.).[4] Ám Keánt nem helyezhetjük ebbe a sorba. Márpedig ha a Keán személy említésekor Anonymus nem saját kora viszonyait vetítette vissza, és nem helynévből hozott létre történeti személyiséget, akkor csak két lehetőségre gondolhatunk reálisan: vagy írott forrásból merítette a nevet,[5] vagy egy hajdan Magyarországon élt Keán tett szert olyan hírnévre, hogy emléke századok múltán sem ment feledésbe. Aligha fogott mellé Anonymus e Keán bolgár eredetében, hiszen a Keán név a török méltóságjelölő kagan származéka,[6] amely számos népnél volt használatban az I. évezred  utolsó századaiban (a türköknél, az avaroknál, a kazároknál és a bolgár-törököknél). Az egyik magyar törzsfő gyula méltóságjelölő nevének személynévvé válása a bizonyság arra, hogy a kagan méltóságnév is perszonifikálódhatott, s a tisztség viselőjének mintegy személynevévé (személynévként használatos megnevezésévé) válhatott.

Arra vonatkozóan, hogy a XIII. század elején Anonymus honnan ismerhette a Keán nevet, e névnek a XIV. századi krónikakompozícióban való kétszeri előfordulása szolgálhat magyarázatul. A X. század második felére vonatkozik a krónika megjegyzése, amely szerint Géza fejedelem azon Beliud tanácsára és segítségével nyerte el Sarolt (Gyula leánya) kezét, aki Kulan földjét birtokolta. Kulan Beliudhoz adta leányát, hogy testvérét, Keánt legyőzze. Kulan halála után földjét Beliudnak örökítette el.[7] Archaikus színezetű tudósítással állunk szemben.[8] Ha az itt említett szereplők nem krónikások leleményének köszönhetik létüket, hanem a X. század második felének valóságos történeti szereplői voltak, akkor joggal tehetünk kísérletet a krónika tudósításának értelmezésére. Eszerint Géza fejedelem Beliud révén jutott hozzá Sarolt kezéhez, vagyis Beliud – nyilván mind térben, mind a kapcsolatokat tekintve – közel állt az erdélyi Gyulák családjához (ha nem éppen azon család tagja volt). A történetben szereplő testvérpár, Kulan és Keán történeti hitelét erősítheti, hogy Kulan neve – Keánéhoz hasonlóan – a törökből értelmezhető (vad ló).[9] Azt is megtudjuk, hogy a két testvér között ellentét feszült, hiszen Kulan éppen azért adta oda feleségül leányát Beliudnak, hogy  a rokoni kapcsolat révén leljen fegyvertársra testvére, Keán ellen. Kulan és Beliud (az após és a vő) kapcsolata maradandó eredménnyel járt, hiszen Kulan halála után földjét Beliud örökölte. Mivel Kulan és Keán is kapcsolódik az erdélyi Gyulák történetéhez, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy szállásterületük a Gyuláké közelében (attól legalábbis nem nagy távolságra) feküdt. Kérdés: Magyarországra lokalizálható­e Kulan és Keán földje? Györffy György korábban úgy foglalt állást, hogy Kulan egy Magyarországgal szomszédos földet uralt,[10] újabban azonban akként vélekedik, hogy „Kolán minden bizonnyal azonos az Ónd vezértől leszármazó Kalánnal, akitől a Bár-Kalán nemzetség ered. Kalán a Tisza melléke és Csongrád vár ura volt, de a Hunyad megyei Bár, Kalán és Kaján helynevek és a Bár-Kalán nem itteni birtokai arra engednek következtetni, hogy Hunyad megye nyári legelőterületük volt”.[11] Ez azt jelenti, hogy Györffy feladta korábbi nézetét, s újabb álláspontja szerint Kulan földje Dél-Erdélyben és az attól nyugatról határos vidéken volt. Utóbb ezt Keánra is kiterjesztette, s immár nemcsak Kalánt, hanem Keánt is „a Tisza mentén és Hunyadban birtokló Bár-Kalán vezéri nemzetséghez” sorolta. Ezzel részint összhangban, részint ellentmondásban Keánt magyar főembernek tekinti, „akitől a Keán nemzetség származik”.[12] Magunk – nem előzmények nélkül[13] – más megfontolás alapján hajlunk arra, hogy Kulant és Keánt magyarországi (Magyarországon birtokos) főembereknek gondoljuk. Ha ti. idegenek (bulgáriai bulgárok) lennének, bizonyosra vehető, hogy emlékük a magyarországi hagyományban nem élt volna hosszú évtizedeken keresztül, s nem került volna sor arra, hogy nevüket – legkorábban a XI. század végén – krónikában lejegyezhessék. Emlékük, nevük fennmaradása kézenfekvőnek látszik abban az esetben, ha magyarországi előkelőknek tekintjük őket.

Következtetéseinkben még egy lépéssel továbbmehetünk: tudjuk, hogy Géza fejedelem keze embervértől volt szennyes: kemény háborúkat kellett folytatnia a Kárpát-medencén belül.[14] Mind a mai napig egyetlen személyt sem nevezhetünk meg Géza ellenfelei sorából. A fent idézett történet értelmezése megadja annak lehetőségét, hogy legalább egy ellenfelet megnevezhessünk: Keánt. Ha ugyanis Beliud, Kulan rokona és szövetségese közreműködött Géza és Sarolt házasságának megkötésében, azaz a dunántúli Árpádok és az erdélyi Gyulák közti családi kapcsolat megszületésében, akkor logikusnak tetszhet annak feltételezése, hogy a frigy létesítése után Géza is ebbe a szövetségi rendszerbe tagozódott be, azaz Beliud és Kulan fegyvertársának, Keán ellenségének számított. Még azt sem szabad a valószínűtlenségek közé sorolnunk, hogy Géza esetleg maga is részt vett a Keán elleni fegyveres harcokban. Ha feltevéseink sorozata megállja a helyét, Keán már a X. század második felében ismertté tehette a nevét azáltal, hogy testvérével, Kulannal, az erdélyi Gyulákhoz közel álló (vagy éppen a Gyulák családjába tartozó) Beliuddal, sőt talán Árpád-házi Géza fejedelemmel szemben is sikerrel tartotta magát azon a területen, amely nem esett messze az erdélyi Gyulák szállásterületétől.

Egy bizonyos Keánra vonatkozó újabb, harmadik (?) tudósítás úgyszintén a XIV. századi krónikakompozícióban maradt meg. A Gyula elleni –1003-ra keltezhető – hadjárat után értesülünk arról, hogy Szent István király hadat vezetett Keán, a bolgárok és szlávok vezére ellen, amely népek természetes fekvésüknél fogva igen megerősített helyeken laktak. István Keánt nagy nehézségek árán legyőzte, megölte, hatalmas mennyiségű kincseit megszerezte. A király egyik ősét, Zoltánt helyezte oda, aki ezen erdélyi részeket örökölte, s ezért nyerte az Erdélyi Zoltán nevet.[15] Elterjedt nézet szerint a krónika e tudósításában Szent Istvánnak Sámuel bolgár cár elleni hadjárata nyert megörökítést.[16] E véleménnyel szemben nyomósan esik azonban latba az a körülmény, hogy a magyar krónika Istvánról szóló híranyaga kizárólag belföldi (Kárpát-medencei) vonatkozásokra terjed ki, s ha Keánt Sámuel bolgár cárral azonosítanánk, ez a tárgyalás ilyenfajta rendjében az egyetlen kivétel lenne. A Sámuellel való azonosítás esetén magyarázatra várna maga a Keán név is, hiszen Sámuel immár nem kagan, hanem császár (azaz cár) volt, s amikor az európai krónikás irodalom Sámuel székhelyét Cesariesnek nevezte,[17] világos tanúbizonyságát adta annak: tudatában volt Sámuel caesar voltának. Nem utolsósorban pedig enyhén szólva kétes hitelűnek kellene tartanunk azt a krónikás információt, amely szerint Szent István Bulgáriában állította Keán (azaz Sámuel) helyébe az utóbb Erdélyinek mondott Zoltánt. Ilyen lépésre annál kevésbé ragadtathatta magát, mivel az 1010-es évek közepén-végén folyó bizánci–bolgár háborúban – bizánci szövetségesként – maga csak epizódszerepet játszott. Aki helytartót állíthatott Sámuel, illetve rövid életű utódai helyére, az a háború győztese, II. Bolgárölő Baszileiosz bizánci császár volt.[18]

Mindezek a nehézségek egy csapásra elesnek, ha e Keánt nem Sámuellel azonosítjuk, hanem a Géza fejedelem korabeli Keánnal (azaz Kulan testvérével), s ilyen módon szállásterületét nem a Kárpát-medencén kívül keressük, hanem a Kárpát-medencén belül, az erdélyi Gyulák „országának” szomszédságában. Vagyis felfogásunk szerint a XIV. századi krónikakompozíció utóbb idézett helyén nem egy újabb Keán emléke őrződött meg, hanem azé a Keáné, aki már a X. század második fele eseménymenetében is szerepelt. Ezt szem előtt tartva a Géza-kori fejlemények – amelyekben Géza szembenállt Keánnal – akként folytatódtak Szent István alatt, hogy a király, miután legyőzte Erdélyben Gyulát, döntő ütközetre vállalkozott e Géza által le nem vert Keán ellen (valamikor 1003-at követően). Hol került sor erre az összecsapásra, amely a krónika tudósítása szerint szinte egyenlő erejű ellenfelek kemény csatája volt? Valószínűnek kell tartanunk, hogy Keán szállásterületén, mivel István volt a támadó fél. Ennek tágabb helyét már akkor megadja a krónika, amikor a Keán helyébe lépő magyar tisztségviselőt – működése helyéről – Erdélyi Zoltánnak nevezi. Keán szállásterülete eszerint ugyanúgy Erdélyben volt, mint a Gyuláé.

Vajon Gyula és Keán nem azonos személyek­e? Ha a magyar krónikában bizonyos mértékig – romlott szöveghagyomány következtében – összekeveredett is a Gyula és Keán elleni hadjárat (azt sugallva ezzel, mintha Gyula és Keán is azonosak lennének),[19] még sincs elégséges alapunk ennek feltételezésére. Alapvetően az mond ennek ellent, hogy a krónika külön tárgyalja a Gyula és külön a Keán elleni hadjáratot. Ezt nyomatékosította az a későbbi – éppen ezért kevésbé perdöntő bizonyságot szolgáltató – szerkesztő, aki a Képes Krónika családja kódexeiben foglalt szöveget címekkel látva el, a Keán elleni hadjáratot Szent István király harmadik hadjáratának minősítette (a Koppány ellenit tekintve az elsőnek, a Gyula ellenit a másodiknak). Egyértelműen bizonyít Gyula és Keán azonosíthatósága ellen az a körülmény, hogy a krónika Gyulát István király nagybátyjának, Keánt pedig a bolgárok és a szlávok vezérének nevezte. Márpedig ha Gyula és Keán két különböző személy volt, s mindkettő erdélyi illetékességű, mindkettőnek helyet kell szorítanunk a történeti Erdély területén. Több munkánkban törekedtünk annak valószínűsítésére, hogy Gyula „országa” Észak-Erdélyben volt, ahol ún. „honfoglaló” nemzetségek léte bizonyítható; ahol – ha nem is túl nagy számban – törzsnévi helynevek maradtak ránk; ahol a magyar etnikum számbeli fölénye következtében a XIII. századtól beköltöző románság a szláv eredetű helyneveket magyar közvetítéssel vette át.[20] Ettől eltérő módon viselkedik Dél-Erdély: ott nincsenek „honfoglaló” nemzetségek, még elvétve sem akadnak törzsnévi helynevek, s a szlávság jelentős számarányára mutat az, hogy a románok itt szláv eredetű helyneveket közvetlenül a szlávból – magyar közvetítés nélkül – vettek át.[21] Dél-Erdélynek ez az észak-erdélyitől eltérő helyzete kézenfekvővé teszi annak feltételezését, hogy ide helyezzük Keán földjét, aki bolgár származású volt, s elsősorban bolgárok és szlávok élén állt, továbbá bizonyos számú magyar is tartozott uralma alá.[22]

Keán dél-erdélyi volta mellett – úgy tűnik – még egy perdöntő bizonyítékot felsorakoztathatunk. Ez pedig a középkori Keán (Kán) nemzetség korai története. (E nemzetség legfontosabb ágának vázlatos leszármazási tábláját l. alább.) Ismeretes, hogy e nemzetség birtokai – kisebb tömböktől eltekintve – két területen: Baranya megyében és Erdélyben csoportosultak.[23] A XIV. századi krónikakompozíció Ákos mester által írt része a XIII. század közepén élt László fia Gyulát egyenesen a honfoglaló Gyulától eredezteti,[24] márpedig e László fia Gyula Kán nembeli előkelő volt. Magunk úgy véljük, krónikás kombinációval állunk e helyütt szemben. László fia Gyulát legalábbis két ok miatt kapcsolhatta a XIII. század végi krónikás az erdélyi Gyulák családjának honfoglaló tagjához. Egyrészt a középkorban oly fontos szerepet játszó névmegfelelés miatt: Ákos mester számára kézenfekvőnek tűnt a 900 körül élt Gyulát a vele kortárs, azaz XIII. század közepi (László fia) Gyula ősének megtenni.[25] Másrészt: mivel e Gyula személyes ismerőse lehetett Ákos mesternek, a krónikás tudhatta, hogy birtokai vannak Erdélyben, ott, ahol a honfoglaló Gyula megtelepedett. E két mozzanatnak alkalmasint már egyike elégséges lehetett volna a szerzőnek a honfoglaló Gyula és a vele kortárs László fia Gyula közti vérségi kapcsolat megalkotására, e két körülmény egybehangzónak tűnő tanúsága alapján pedig e kapcsolat immár maga lehetett a megfellebbezhetetlen bizonyosság. Pedig tévedett: az erdélyi Gyulák törzséből az az öt észak-erdélyi nemzetség eredeztethető, amely a középkori Erdélyben Belső-Szolnok, Doboka és Kolozs megye területén birtokolt: azaz a Borsa, az Agmánd, a Zsombor, a Szil vagy Kalocsa nemzetség és a Mikola rokonság.[26] A Kán nemzetség feltételezésünk szerint a dél-erdélyi, Szent Istvánnal szemben csatát vesztő Keántól származik. Nem tagadjuk, elsősorban a névazonosság sugallja ezt az eredetet. A genus Keán és Kán (Kean és Kan) neve csak a korábbi időben, a XIII. század első évtizedeiben fordul elő, „IV. Béla uralkodása után a nemzetség tagjai magukat mindig »az öreg Gyula bán ivadéká«-nak nevezgették”.[27] Joggal gondolhatunk arra, hogy a Keán nemzetségnév a X. század végi, XI. század eleji ősre utal, amelyet csak a XIII. század közepe után váltott fel a nádori, báni és vajdai méltóságot is viselt, a század első felében élt Öreg vagy Nagy (Magnus) Gyulára – mint fiatalabb ősre – való hivatkozás.

A szakirodalom korábban úgy vélekedett, hogy a Gyuláktól származó Kán nemzetség eredeti fészke Baranya megye volt, s a genus csak utóbb (valószínűleg a XIII. században) származott át Erdélybe.[28] Kétségtelen ugyan, hogy nemzetségi monostoruk a Baranya megyei, Siklóshoz közeli Szenttrinitáson volt,[29] de ez legfeljebb csak annyit bizonyíthat, hogy a keresztény korban, azaz a XI. század elejét követően a nemzetség elei Baranyában éltek. Legalább ennyi alappal gondolhatunk a Kán nemzetség erdélyi eredetére. A genus írott forrásban legkorábban előforduló tagja, a már említett Nagy Gyula 1201-ben erdélyi vajda és gyulafehérvári ispán, 1214-ben visszakerült a vajdai tiszt birtokába, s ekkor kísérletet tett arra, hogy a vajdai méltóság mellett a szolnoki ispáni tiszt megszerzésével egész Erdély felett érvényesítse fennhatóságát.[30] Nos, ennek a Gyulának a birtokai kivétel nélkül Dél-Erdélyben, a Marostól délre terültek el. Nagyjából hasonlót mondhatunk Nagy Gyula dédunokájának, a XIII–XIV. század fordulója nagy hatalmú erdélyi vajdájának és tartományurának, Kán Lászlónak a birtokairól is.[31] Az adatokat akként értelmezzük, hogy a Keántól leszármazott család (a későbbi Keán, illetve Kán nemzetség) a Szent Istvántól elszenvedett vereség ellenére is megőrizte Dél-Erdélyben korábbi birtokai egy részét. Hasonló eset figyelhető meg a Keán kortársától, Ajtonytól leszármazó Ajtony nemzetség esetében is, amelynek tagjai még a XIV. században is ott birtokoltak földeket, a Maros vidékén,[32] ahol három évszázaddal korábban ősük, az István királlyal szemben csatát vesztett Ajtony „országa” feküdt. A Keántól leszármazottak azonban – a vereséget követő időben – áttették működésük színterét a Dunántúlra, s így juthattak a keresztény korban Baranya megyei ingatlanaikhoz.

Ha feltevésünk megállja a helyét, nem kevesebbet jelent ez, mint hogy Keán leszármazottai beilleszkedtek a magyarországi viszonyok közé, vagyis Keán bukása után – bolgár származása ellenére – nem tért vissza Bulgáriába, ahonnan valamelyik elődje átszármazott a Kárpát-medencébe, hanem utódai ugyanúgy osztoztak a győztes magyar király, Szent István és utódai alatt a Kárpát-medencei ellenálló törzsfők sorsában, mint Ajtony, Gyula, Aba Sámuel vagy Vata leszármazottai. Ezek utódai a XIII–XIV. században kivétel nélkül nemzetségekké nyilvánították magukat s közülük Aba Sámuel leszármazottai pontosan olyan vezető szerephez jutottak az oligarchák között a XIII. század végi Magyarországon, mint Keán kései utódai.

Makkai László megfogalmazása szerint Dél-Erdélyben „egy részben bulgár-szláv, később pedig szórványosan orosz, egészében azonban közelebbről meg nem határozható népiségű szláv lakosság [...] tömeges középkori jelenlété”-vel számolhatunk, s „ez a szláv népesség legalábbis a 13. század közepéig folyamatosan fennmaradt, és saját nyelvét beszélte”.[33] Nos, a X–XI. század fordulóján Keán ezeknek a bolgároknak és szlávoknak volt a vezére, eredetét tekintve maga is bizonnyal bolgár. Az a közeg azonban, amely északról és nyugatról Keán területét határolta, s amely – a régészeti adatok tanúsága szerint – Dél-Erdélyben is jelen volt, vagyis a magyar,[34] nem maradt hatás nélkül sem Keánra, sem népére. Ha Keán maga 1000 körül talán még nem is, de utódai bizonyosan elmagyarosodtak, miként ugyanez a sors várt a kabar (azaz kazár) eredetű Aba Sámuel leszármazottaira is a Kárpát-medencében.[35] Keán bolgár eredetű, de az ezredforduló tájától már nem török, hanem szláv nyelvet beszélő népe – Makkai László szerint – „csak a középkor végére szívódott fel a magyar, főleg azonban román környezetben”.[36] Úgy véljük, a fentebb elősorolt krónikás adatok, Keán helynevekkel igazolható bolgár és szláv alattvalói, a Keántól származó, a XIII. század első felében magát Keánnak vagy Kánnak nevező nemzetség dél-erdélyi birtokai kielégítően bizonyítják Keán történeti személy voltát a X. század második felében és a XI. század elején Dél-Erdélyben. Ő lehetett az a híres, Géza fejedelemmel szembeszálló és Szent István királlyal is harcoló Keán, akinek történetét Anonymus írásban olvashatta, vagy akinek históriáját szájhagyomány útján 1210 táján megismerhette, s aki mintául szolgálhatott számára ahhoz, hogy regényes gestájában a helynévből életre keltett Salán vezér őseként Nagy Keán meseszerű alakját megformázza.

Nem marad más hátra, mint hogy befejezésül egy pillantást vessünk arra: miként vélekedik a mai magyar történetírás Keán személyéről. Fodor István szerint „a honfoglaló magyarság [...] éppen a bolgárok elleni harcokban foglalta el új hazáját, s nem férhet hozzá kétség, hogy nyomban [kiemelés tőlem, K. Gy.] véget vetett a Kárpát-medencén belüli bolgár uralomnak. [...] Ezért aligha tarthatjuk valószínűnek Kristó Gyula elgondolását sem, amely szerint a X. században Dél-Erdélyben bolgár fejedelemség volt.”[37] Györffy György a XIV. századi krónikakompozícióban olvasható Keán elleni hadjáratot a bolgár cár elleni katonai akcióval azonosítja, különben is a zavaros XIII. századi krónikaszöveg „mint nem hitelt érdemlő forrás [...] nem ad alapot Istvánnak egy másik dél-erdélyi bolgár Kean elleni hadjárata feltevésére”. Ezt szerinte még további szempontok is valószínűsítik: „Taksony és Géza politikai és gazdasági súlya Kelet-Európában, ahol csak az ellenséges Bizánc és a szövetséges besenyők, oroszok és balkáni bolgárok jelentkeztek hatalmi tényezőként, kizárja egy önálló bolgár országocska feltevését Dél-Erdélyben. Az itteni sóbányákat egyébként a magyar vezérek a honfoglalás óta bírták, s ezek megtartására volt elég katonai erejük.” Egy másik munkájában kategorikusan tévesnek minősíti „a bolgár Keán állítólagos erdélyi lakhelyéről” vallott felfogásunkat. E kérdésben legfrissebben ekként nyilvánít véleményt Györffy György: „Célzatos történész írásokban felteszik, hogy Erdély a X. században részben vagy egészben bolgár uralom alatt maradt. Ezt cáfolják a X–XI. századi források és leletek adatai mellett az erőviszonyok is; az Európát bekalandozó és két nyugati királyság mellett Bizáncot adóztató magyarokról nem tehető fel, hogy az erdélyi sóbányákat a kivert ellenség kezén hagyták volna, s várait támaszpontnak egy Alföldre lezúduló támadásra.”[38] Bóna István még a Fodor István által feltételezett magyar–bolgár harcokat is kétségbe vonja: „a honfoglalás időpontjában nem állomásozott a Kárpát-medencében bolgár sereg, a magyaroknak a terület birtoklásáért  nem kellett számottevő bolgár erőkkel mérkőzniük. [...] Legfeljebb szokványos várőrségekkel (50–300 fegyveres) lehet e távoli végeken számolni. Erdélyben még emlékük sem maradt fenn.” Munkája más helyén arról ír: „A kisszámú erdélyi bolgár megszálló és az egyetlen [! vö. fentebb a várőrségek emlegetését, K.Gy.] erdélyi bolgár erődítmény, a Maros jobb (északi) partján fekvő Belgrád az anyaországtól elszigetelve nem volt képes ellenállni a 895-ben rázúduló magyaroknak. Házai lángok martalékául estek, a bolgár uralom helyi emlékét nem őrizte meg az erdélyi magyar hagyomány.”[39] A X. századi dél-erdélyi bolgár uralommal, egy dél-erdélyi Keán személyével szembeni elutasítás monotóniáját Makkai László törte meg annak feltételezésével, hogy Dél-Erdélyt csak 932 körül foglalták el a bolgároktól a magyarok,[40] bár a Makkai által erre forrásként használt Maszúdí-szöveg ide vonatkozó helyének dél-erdélyi lokalizálása több mint kétséges. A fenti nézetekkel szemben Makk Ferenc Szent István keleti – Bizánccal szövetséges és bolgárellenes – politikájába ágyazva fogadta el tényként a király Keán elleni hadjáratát.[41] Hasonló álláspontot képvisel Petrovics István is.[42] Az itt röviden idézett, számos ponton egymásnak is ellentmondó nézetek világosan mutatják, hogy távolról sincs egységes vélemény Keán megítéléséről a magyar történetírásban. Aligha csalatkozunk, ha kijelentjük: egységes, a valóságot tükröző álláspont csak akkor alakulhat ki, ha előítéletektől mentesen, nem benyomásokra, hanem a kútfőkre támaszkodva, a források gondos elemzése révén alakítunk ki véleményt. Ehhez kíván a jelen dolgozat szerény adalékként hozzájárulni.[43]

[1] Szentpétery, Emericus: Scriptores rerum Hungaricarum. I–II. Budapestini 1937–1938. I. 48, 51, 86. (A továbbiakban SRH.)

[2] Erre l. Bóna István = Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. I. Bp. 1986. 189–194; Kristó Gyula: K voprosu o bolgarskom vladycestve na Al’fel’de v IX. v. = Vtori meždunaroden kongres po bălgaristika. Dokladi. 6. Bălgarskite zemi v drevnostta. Bălgarija prez srednovekovieto. Sofija 1987. 265–272.

[3] Györffy György: Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Bp. 1988. 67–100; Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Bp. 1983. 132–190, 498–511.

[4] Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Bp. 1948. 21. Az itt idézett kérdésben Györffy György (Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések – új válaszok. Bp. 1993. 209. 113. jegyzet, 228, 229, 208. jegyzet stb.) utóbb megváltoztatta véleményét.

[5] Györffy György: i.m. 1948. 23. és 1988. 81.

[6] Melich János: A honfoglalás kori Magyarország. Bp. 1925–1929. 40–42.

[7] SRH. I. 291.

[8] Györffy György: i.m. 1948. 23. és 1988. 81. A történet krónikabeli lejegyzésének idejére l. Mályusz Elemér–Kristó, Julius: Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum. II. Commentarii. Ab initiis usque ad annum 1301. Bp. 1988. 161–162.

[9] Melich János: i.m. 40.

[10] Györffy György: i.m. 1948. 23. és A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archaeologiai Értesítő IIIC (1970). 229.

[11] Györffy György: István király és műve. Bp. 1977. 100.

[12] Györffy György: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma. Századok CXVIII(1983). 1104. 4. jegyzet.

[13] Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve. II. Bp. 1892. 617–619; Karácsonyi János: Szent István király élete. Bp. 1904. 20–21; Melich János: i.m. 38–39; Belitzky János: A törzsfői hatalom elsorvadása és a fejedelmi hatalom kialakulása = Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. I. Bp. 1938. 587–588.

[14] SRH. I. 295; II. 379, 404.

[15] SRH. I. 315–316.

[16] Hóman Bálint: A honfoglaló törzsek megtelepedése. Turul XXX(1912). 111; Váczy Péter: Gyula és Ajtony = Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938. 503–506; Györffy György: i.m. 1948. 156. stb.

[17] Gombos, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. II. Budapestini 1938. 969.

[18] Györffy György: i.m. 1977. 288–289; Ostrogorsky, Georges: Histoire de l’état byzantin. Paris 1969. 336; Zlatarski, V.N.: Istorija na bălgarskata dăržava prez srednite vekove. I. 2. Sofija 1927. 757–758. L. még Györffy György: Zur Geschichte der Eroberung Ochrids durch Basileios II. Actes du XII^e  Congrčs International d’Études Byzantines. II. Beograd 1964. 149–154.

[19] A krónika romlott szöveghagyományára, „zavarosságára” l. Karácsonyi János: A honfoglalás és Erdély. Katholikus Szemle X (1896). 469–470; Váczy Péter: i.m. 503–504; Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 58. Bp. 1971. 50–52. stb. Minderre l. Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979. 101–103.

[20] Kristó Gyula: i.m. 103–109. és Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980. 448–449. stb.

[21] Makkai László: Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben. Századok LXXVIII (1944). 163–191; uő = Erdély története. 260–268, 255–257; Kristó Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez. Századok CXXII (1988). 25.

[22] Kristó Gyula: i.m. 1979. 99–110.

[23] Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. II. Bp. 1901. 287–289. A Kán nem Keántól való származására l. Ortvay Tivadar: i.m. 618–619.

[24] SRH. I. 290.

[25] L. Mályusz Elemér: i.m. 59–60.

[26] Az öt nemzetségre l. Makkai László = Erdély története. 260–268, a 2. jegyzetben (a Zsombor vezette honfoglaló törzs alkotórészeiként). Arra, hogy ezek a Gyula törzs nemzetségei voltak, l. Kristó Gyula: i.m. 1988. 26–27.

[27] Karácsonyi János: i.m. 281.

[28] Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–III. Bp. 1963–1987. (A továbbiakban: TF.) I. 250; II. 108. Korábban magunk is hasonlóan vélekedtünk: i.m. 1983. 275–276.

[29] TF. I. 391.

[30] Kristó Gyula: i.m. 1983. 276–277.

[31] TF. II. 191, III. 542; Kristó Gyula: i.m. 1983. 280–281.

[32] Karácsonyi János: i.m. I. Bp. 1900. 91–94.

[33] Makkai László = Erdély története. 257, a 2. jegyzetben.

[34] Bóna István = Erdély rövid története. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp. 1989. 117–125.

[35] Kristó Gyula: i.m. 1980. 456–457.

[36] Makkai László = Erdély története. 257, a 2. jegyzetben.

[37] Fodor István: Őstörténeti tévutak és történeti tudatunk torzulásai. Múzeumi Közlemények 1982/1. 128, 134; 40. jegyzet.

[38] Györffy György: i.m. 1983. 1104; 4. jegyzet; uő: Előzmények és magyar történet 1242-ig = Magyarország története. Főszerk. Székely György. II. Bp. 1984. 1634; uő: A magyarság keleti elemei. Bp. 1990. 174.

[39] Bóna István: i.m. 105–106; 98.

[40] Makkai László = Erdély története. 271, a 2. jegyzetben

[41] Makk Ferenc: Magyarország és keleti szomszédai Szent István korában = Szent István és kora. Szerk. Glatz Ferenc–Kardos József. Bp. 1988. 84.

[42] Petrovics István: Szent István államszervezése = Az államalapító. Szerk. Kristó Gyula. Bp. 1988. 76–77.

[43] A jelen dolgozat francia nyelvű változata (Les Kean dans le Bassin carpatique) megjelent: Hungaro-Bulgarica. V. Szeged 1994. 11–24.

Régészeti leletekből kitűnik, hogy már a borszerető rómaiak művelték itt a szőlőt. A honfoglaláskor Villány az első birtokok közé tartozott, a Kán és a Kalán nemzetség területe volt.

A NAGYVÁRADI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNELMI SEMATIZMUSA

SCHEMATISMUS HISTORICUS DIOECESIS MAGNOVARADINENSIS LATINORUM

2003

Nagyvárad

Összeállította:

Mons. Fodor József

általános helynök

…………Szent-István király oltára a hasonnevű kápol-nában. 1364-ben volt szőleje a váradi hegyen, Nagy Péter budai éneklő- s váradi kanonok szőlejének szomszéd-ságában.

Szent-Imre herczeg oltára szintén a hasonnevű kápolnában. 1349-ből János igazgatója ismeretes; 1357-ből szintén János, talán az előbbeni; 1477-ből pedig Benedek, ki Honthokai Miklóssal, királyi emberrel egyetemben be akará iktatni Szent-Péter-Szege és több bihar-vármegyei birtokokba Szilágyi Erzsébetet, de ellentmondának Parlaghy Péter váradi kanonok s a Rozgonyiak.

Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990

Kán Gyula (? – 1238. jan. 22. előtt): nádor. A Kán nemzetség Baranya vm.-ben birtokos ágának őse. II. András kedvelt híve. Magas tisztségeket viselt, annak ellenére, hogy kormányzata a kir. szentföldi hadjárata idején a központi hatalom széthullását segítette elő. 1212–13-ban országbíró, 1213-ban horvát és szlavón bán, 1214-ben erdélyi vajda, 1215–18 között nádor. 1218-ban átmenetileg megbukott, 1219-től szolnoki és bodrogi ispán volt, de 1222-től 1226-ig újból nádor, 1228–29-ben szolnoki és bodrogi ispán, majd Kálmán hg. horváto.-i uradalmának feje. 1229-től 1235-ig horvát-szlavón bán. II. András halála után IV. Béla börtönbe vetette, ott halt meg. A templomos lovagok nekcseszentmártoni házát ~ alapította.

Nagyrozvágy

A feltehetően Árpád-kori település első írásos nyoma 1415-ből származik, ekkor Kisfaludi Márk tulajdona. Területe ekkor birtokjogi szempontokból rendszerint megosztott volt. Kúriáját a Revizkyek építették. 1830-ban és 1900-ban a közösség nagy része leégett. A lakosság többnyire református vallású, templomuk 1820-ban épült. Az épület déli falán láthatjuk az I. világháborús emléktáblát. Kertjében a Parlaghy család 1576-ból való sírürege található.

Mezőtúr

(Dr. Boross István)

HEVES VÁRMEGYE TÖRTÉNETE
IRTA SZEDERKÉNYI NÁNDOR
II. kötet

Szolnok város a mohácsi vész után, mint szintén Pálóczy-birtok, nevezetes versenytárgyul maradt az egymással szemben álló pártbeliek kezében. 1528- nov. 5-én Ferdinand koronázásán, a megye főispánja Hadnyczer Vitus még jelen volt, s 1530. aug. 5-én kelt donatióval, Ferdinand király Szolnokot Choron Andrásnak adományozta; 1) de azután nem sokára János király hatalma alá jutott Szolnok, a ki ezt a már akkor nevezetes tiszai révvel, ugy Csász és Köre hevesmegyei, szintén Pálóczy birtokokkal, a Pathochy testvéreket mint Choron örökösöket kitiltván a jogtalan birtoklásból, Verbőczy István és Imre fiának adományozta, s 1537-ben a budai káptalan a tényleges birtoklásba nevezetteket be is vezette - mint ezt már ismertettük. A Dobó testvérek azonban 1539-ben a váradi káptalan előtt, mint a pálóczy-javak törvényes örökösei, valamint a többi, ugy ezen idegen birtoklás ellen is óvást emeltek, s attól Verbőczyt eltiltották. A Dobó testvérek azonban jogaikat itt sem voltak képesek érvényesiteni. Verbőczy Imre, István fijának halálával 1561-ben Ferdinand adomány levele alapján, Verbőczy unokáját, Henyey Miklós nejét Dombay Annát vezette be a birtokba az egri káptalan. mely ellen 1565-ben Horváth György és János és Parlaghy György a káptalan előtt tiltakozva, jegyzökönyvet vétettek fel. 2)